Mindig a legutolsó

Nem véletlenül nem kelt bejegyzés fúú, nem is tudom, már vagy egy éve (?). Az se tudom hol vagyok, hol áll a fejem.Marketing szempontból nyilván jól tettem volna, ha meglovagolom a szenzációs karanténos, COVID-os hullámot, de munka, másodállás, óvónéniskedés, házvezetés és lakásvásárlás mellett már valahogy nem jutott rá idő se kedv.



De ez mindig így van. Mert mindig van aki, vagy ami fontosabb. Mert előbb még elolvasom azt az e-mailt, és válaszolok is. Előbb adok neki reggelit. Előbb leviszem a kutyát. Mindjárt iszom egy pohár vizet, de előbb még elindítok egy mosást, előbb válaszolok egy másik e-mailre, előbb ebédet főzök és előbb elmosogatok. Mire a poharamhoz érnék, lejár a mosás, csipog a mosógép, szóval előbb inkább kiteregetek. És ez így megy végestelen végig, egész nap. Egész héten, egész hónapban és egész évben.

Valahogy magamat mindig utoljára hagyom.

De nem vagyok ezzel egyedül, jól tudom. Anyukák bejegyzéseinek, kommentjeinek tucatjai, beszélgetéseink tömegei szólnak arról, hogy mennyi a meló, és hogy már mennyire nem bírjuk.

De tudjátok hogy van ez: senkit nem érdekel. Mi meghallgatjuk egymást, megértjük a többiek búját-baját, mert mindannyian egy csónakban evezünk. De a munkaadó, a kormány, az óvónő, a férj, a tesó, a bolti eladó vagy a patikus nem biztos, hogy ennyire elnéző lesz velünk.

Mert őket nem érdekli más, csak az, hogy a munka el legyen végezve, tele legyen a hűtő és a tányér (no meg a has) a számla pedig ki legyen fizetve.

Mi pedig maradunk hátul, mert egyelőre egész biztos nincs más, aki ezeket a feladatokat megcsinálná helyettünk. Pláne ingyen.


Kiemelt kép: Business photo created by jcomp - www.freepik.com