Takonycore

Eredetileg valami vicceset akartam írni, de egyszerűen most nem megy. Csak ég az arcüregem, zúg a fülem, folyik az orrom – szegény gyerek nem csoda, hogy 3-4 napon keresztül lázas volt, ha ugyanezt élte át. Én meg csak támadom az orrspray-vel és orrszívóval, nyomom a szájába az antibiotikumot, és halványlila gőzöm sincs, hogy mikor lesz már ennek vége – no meg hogy hogy fogok így akár egy percet is dolgozni.

Amikor beteg a gyerek, és még picike, akkor azt gondoljuk, hogy ez szörnyű, állandóan lázat mérni, csillapítani, szükség esetén hűtőfürdőzni, virrasztani… Baromi fárasztó.

Ennél csak az fárasztóbb, ha mellette otthonról dolgozol, van egy kutyád (másik gyereked), és téged is ledönt a kórság a lábadról. Sajnáltatom magam? Igen. Mert kurva szarul vagyok. Egész nap mást se csinálok, csak időzítve kínozom a gyereket, aki visítva próbál menekülni, majd bőgve (nem) tűri, hogy fecskendővel a szájába passzírozzam a gejl antibiotikumot (és még a gyerekeket hibáztatják, hogy szeretik az édességet, amikor a gyógyszerüket is teletömik vele?! – na mindegy) hogy aztán egy jól irányzott öklendezéssel a felét visszajuttassa a ruhájára – vagy az enyémre.

Harmadszor is átöltöztetem, mert egyszer akkor, amikor felkelt, utána pancsolt, és csupa víz lett, most meg narancssárga cukormázas a ruhája – és még csak reggel 9 van!

Az se lep meg, hogy sok anyuka többes számban emlegeti, hogy „betegek vagyunk”. Ja, baszki ezt nem lehet egészségesen megúszni. Vagy elkapom a gyerektől, vagy az átvirrasztott éjszakák után végelgyengülésemben felnyalok valamit, de hétszentség, hogy pár nap után már én is majdnem kilehelem a lelkemet.

A szokásos mindennapi kétségek közé tartozik a „kutyát le kell vinni!” – „a gyereket nem szabad levinni ha lázas!” című sztori, ami minden nap kétszer is felőrli az idegeimet. A visítás, majd a játékos kergetőzés (hahaha, milyen őszinte a mosolyom, ugye érzitek?) hogy gyerefiamöltözzünk, majd a NEMNEM! Aztán a bőgés. A pufajkában megizzadás, Az aggodalom, hogy na akkor éjszakára tuti megint belázasodik, ha csatakosan indulunk el. De mivel nincs más választásom, és senki nem csinálja meg helyettem, és végül: nem, a kutya nem bírja ki reggel 7-től este 7-ig dolga elvégezte nélkül, nekirugaszkodunk, és taknyosan, fülgyulladással, lázasan – ki-ki állapotának megfelelően – megcsináljuk a kötelező köröket. Persze bevásárlást is intézünk, ha kell, meg útba esik a patika, a zöldséges és a kínai. Jajj micsoda remek úri mulatság ez!

Szóval ha nekem legközelebb azt mondja valaki, hogy „de jó neked, hogy otthon vagy a gyerekkel, mert legalább lehet vele kirakózni” azt tuti tarkón verem egy péklapáttal.