A férfiak elmennek... ugye?
Szeretném kijelenteni, hogy ez nem egy férfigyűlölő írás. Nem nézem le a férfiakat, nem tartom őket kevesebbnek, kisebbnek, és tisztában vagyok vele, hogy léteznek olyan apák, akik 150%-ot teljesítenek nap mint nap, hogy a családjuknak jobb legyen, akik munka után boldogan veszik át a babát, viszik el akár órákra otthonról, hogy a mami egy kicsit fellélegezhessen, vagy nyugodtan elkészíthesse a vacsorát.
Ez a bejegyzés nem róluk szól. Hanem a többiekről, a nagy átlagról (?), akik kevésbé bánnak ügyesen az idejükkel és a feleségükkel.
Az én fejemben valahogy mindig attól férfias egy férfi, hogy megingathatatlan, mint a kőszikla, hogy kitart, amíg él, és hogy egy egész család számára nyújt támaszt.
Viszont napjainkban elég csak a játszótéren a fület hegyezni, vagy meghallgatni az ismerősök sztorijait, és rögtön kiderül, hogy az ilyen férfi ritka, mint a fehér holló. Megkockáztatom: talán nem is létezik.
Túlidealizált a kép? Egészen biztos. De a helyzet az, hogy az elképzelést megközelítő törekvésnek sincs se híre, se hamva.
Tisztelet persze a kivételnek!
Tény, hogy nem tudom, milyenek voltak régen a férfiak, mert nagymamáink korában nem volt divat a panaszkodás, se az otthoni szennyes kiteregetése vadidegeneknek. Nem azért írom ezt, mintha baj lenne azzal, hogy az anyukák egymás vállán sírják ki a problémáikat - SŐT!
Csak próbálom elképzelni, mennyire magányosak, mennyire magukra hagyottak lehettek akkoriban a nők, az asszonyok. Amikor az asszony még verve volt jó, az asszonynak kuss volt a neve, konyhában a helye, és férje igénye-kedve szerint kellett házaséletet élnie.
Mára szerencsére a nők jóval kedvezőbb helyzetbe kerültek. A fene nagy "jódolguk" mellé pedig megkapták a családjukat elhagyó apákat, férfiakat.
Ilyenkor szoktak persze jönni a jóindulatú, megértő hozzászólások, miszerint biztos megérdemelte a nő, mert tutira nem volt szex, vagy elhanyagolta a férjét, vagy még ezer más indok, ami mind azt sugallja, hogy az amúgy is túlterhelt, otthon egyedül balanszírozó nő a hibás.
Mondják ezeket előszeretettel azok a "nőtársak" (???), akiknek jut segítség minden napra, akiknek a férje egy angyal, akiknek a gyereke már óvodás, vagy bölcsődés, de ők még nem dolgoznak, akiknek van pénzük esetleg bébiszittert fogadni, vagy bármilyen más módon segítséghez folyamodni.
Nekik csak annyit mondanék, hogy gratulálok a szerencséjükhöz, vagy elszántságukhoz! Egyrészt kérve kérem őket, osszák meg a TUDÁST, amire mindannyian vágyunk! És tegyenek egy szívességet: hagyják azt az anyát békén, aki otthon van a kisgyerekével, mellette dolgozik, a kicsit fejlesztésekre hordja, főz, mos, bevásárol, a gyerekkel elegendő időt tölt el, és igen, a férjére már nem jut energia és idő. Ezek a nők nem kioktatásra vágynak, hanem megértésre, elfogadásra, vagy talán egy kis segítségre! Ha módodban áll, te is segíts egy kisgyerekesnek - akár egy bevásárlás, akár egy fél óra játszóterezés - minden perc hatalmas terhet vehet le a kimerült édesanya válláról.
Manapság valahogy mindig az anyák nyakába szakad minden, és hogy mit érzékelnek ebből a férfiak?
Hát kb annyit, mint egy akváriumban élő kisebb halraj: hogy el vannak hanyagolva. Algásodik a víz, kaját is csak ritkábban kapnak, a kavicsokat pedig már ezer éve nem mosta át senki.
Szeretném megragadni az alkalmat, hogy arra buzdítsam a raj tagjait, hogy kezdjék el átsuvickolni a saját kis köveiket, cseréljék le a vizet egyedül, és menjenek le a kisállat-kereskedésbe, vegyenek maguknak kaját.
Neadjisten kérdezzék meg a feleségüket, amikor munka után hazaérve szépen megvacsoráltak, elolvasták a híreket, megtutujgatták a gyereket, hogy segíthetnek-e valamiben?
Garantálom, hogy pár héten belül fényévekkel jobb lesz a házasság minősége.
De persze elmenni mindig könnyebb. Egy másik nő, egy másik kapcsolat, egy új szerelem, vagy akár a szimpla egyedüllét is ezerszer egyszerűbb választás, mint az aktuális problémákkal történő szembefordulás, és a rengeteg és kitartó munkát követelő hibajavítás.
Mert megsúgom: így is lehet(ne). És hogy megéri-e?
Erről a hátrahagyott gyerekeket lenne érdemes megkérdezni.
Ez a bejegyzés nem róluk szól. Hanem a többiekről, a nagy átlagról (?), akik kevésbé bánnak ügyesen az idejükkel és a feleségükkel.
Az én fejemben valahogy mindig attól férfias egy férfi, hogy megingathatatlan, mint a kőszikla, hogy kitart, amíg él, és hogy egy egész család számára nyújt támaszt.
Viszont napjainkban elég csak a játszótéren a fület hegyezni, vagy meghallgatni az ismerősök sztorijait, és rögtön kiderül, hogy az ilyen férfi ritka, mint a fehér holló. Megkockáztatom: talán nem is létezik.
Túlidealizált a kép? Egészen biztos. De a helyzet az, hogy az elképzelést megközelítő törekvésnek sincs se híre, se hamva.
Tisztelet persze a kivételnek!
Tény, hogy nem tudom, milyenek voltak régen a férfiak, mert nagymamáink korában nem volt divat a panaszkodás, se az otthoni szennyes kiteregetése vadidegeneknek. Nem azért írom ezt, mintha baj lenne azzal, hogy az anyukák egymás vállán sírják ki a problémáikat - SŐT!
Csak próbálom elképzelni, mennyire magányosak, mennyire magukra hagyottak lehettek akkoriban a nők, az asszonyok. Amikor az asszony még verve volt jó, az asszonynak kuss volt a neve, konyhában a helye, és férje igénye-kedve szerint kellett házaséletet élnie.
Mára szerencsére a nők jóval kedvezőbb helyzetbe kerültek. A fene nagy "jódolguk" mellé pedig megkapták a családjukat elhagyó apákat, férfiakat.
Ilyenkor szoktak persze jönni a jóindulatú, megértő hozzászólások, miszerint biztos megérdemelte a nő, mert tutira nem volt szex, vagy elhanyagolta a férjét, vagy még ezer más indok, ami mind azt sugallja, hogy az amúgy is túlterhelt, otthon egyedül balanszírozó nő a hibás.
Mondják ezeket előszeretettel azok a "nőtársak" (???), akiknek jut segítség minden napra, akiknek a férje egy angyal, akiknek a gyereke már óvodás, vagy bölcsődés, de ők még nem dolgoznak, akiknek van pénzük esetleg bébiszittert fogadni, vagy bármilyen más módon segítséghez folyamodni.
Nekik csak annyit mondanék, hogy gratulálok a szerencséjükhöz, vagy elszántságukhoz! Egyrészt kérve kérem őket, osszák meg a TUDÁST, amire mindannyian vágyunk! És tegyenek egy szívességet: hagyják azt az anyát békén, aki otthon van a kisgyerekével, mellette dolgozik, a kicsit fejlesztésekre hordja, főz, mos, bevásárol, a gyerekkel elegendő időt tölt el, és igen, a férjére már nem jut energia és idő. Ezek a nők nem kioktatásra vágynak, hanem megértésre, elfogadásra, vagy talán egy kis segítségre! Ha módodban áll, te is segíts egy kisgyerekesnek - akár egy bevásárlás, akár egy fél óra játszóterezés - minden perc hatalmas terhet vehet le a kimerült édesanya válláról.
Manapság valahogy mindig az anyák nyakába szakad minden, és hogy mit érzékelnek ebből a férfiak?
Hát kb annyit, mint egy akváriumban élő kisebb halraj: hogy el vannak hanyagolva. Algásodik a víz, kaját is csak ritkábban kapnak, a kavicsokat pedig már ezer éve nem mosta át senki.
Szeretném megragadni az alkalmat, hogy arra buzdítsam a raj tagjait, hogy kezdjék el átsuvickolni a saját kis köveiket, cseréljék le a vizet egyedül, és menjenek le a kisállat-kereskedésbe, vegyenek maguknak kaját.
Neadjisten kérdezzék meg a feleségüket, amikor munka után hazaérve szépen megvacsoráltak, elolvasták a híreket, megtutujgatták a gyereket, hogy segíthetnek-e valamiben?
Garantálom, hogy pár héten belül fényévekkel jobb lesz a házasság minősége.
De persze elmenni mindig könnyebb. Egy másik nő, egy másik kapcsolat, egy új szerelem, vagy akár a szimpla egyedüllét is ezerszer egyszerűbb választás, mint az aktuális problémákkal történő szembefordulás, és a rengeteg és kitartó munkát követelő hibajavítás.
Mert megsúgom: így is lehet(ne). És hogy megéri-e?
Erről a hátrahagyott gyerekeket lenne érdemes megkérdezni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése